#63 — Rapha Festive 500 DNF (beszámoló)

kaland 07

Szeptemberi elhatározást varázsoltunk tervvé, majd valósággá. Minden igyekezetünk ellenére végül mégis füstbe ment — vagy mégse?

Az útvonal

Nem cicomáztuk túl — Budapestről Komáromig a Duna egyik oldalán mentünk, majd a másikon jöttünk vissza. Otthoni evés, rövid pihenő után a maradék nagyságrendileg 250 km-t pedig Margit-szigetre, esetleg rakpartra lőttük be (~50 kör).

Beszámoló

Hajnali háromnegyed háromkor testem ébresztő előtt kelt, hogy yo, it’s time. Én persze nem állok még készen, hanem a konyhában ülök, bögrét ölelve, ágy és álom által összegyűrve, köntösben, éles fények, hosszú árnyékok és végtelen kikészített kaja közt. Aztán sül a tojás is, én pedig kötelességtudóan lapátolok, egyáltalán nem érezve a pont tökéletesen rezgő rántotta ízét a gépies rágás közben.

Az előszobában velem izgul a bicikli, felmálházom, felveszem az összes rétegből álló jelmezt és indulok Csabi elé, akit MÁV természetesen késve hoz. Reggel a Délibe vezető úton kelek a várossal együtt, kék órában harcol az ég színe és a lámpák narancsa, miközben minden nyákos és sercegve dolgoznak a sárvédők.

Leányfalu tábláját már mindketten sárba öltöztettet a bringákkal üdvözöljük és persze így vagyunk mi magunk is, mert mindkettőnknél egy-egy Speedrocker teljesít szolgálatot és hátrafelé méterekre hányják a sarat.
Jobbra szántóföld hóba burkolózik, a láthatár meg ködbe. Dunabogdánynál eszembe jut egyik öregapám, egyszerre vagyok szomorú és önfeledt. Figyelmemet inkább a dologra állítom, pumpálni kell tovább, nincs pazarolható energia az érzésekre. Visegrádon a városkapunál sokadik Bélának örülünk, Dömösön meg a buszmegállónak. Itt állunk meg először, szép egyszemélyes padokkal teli (ha nem tud hová feküdni a hajléktalan, a lakhatási problémája is megoldódik), három oldalról kőfallal körbevett, jó alvóhelynek tűnik.
Átellenben retró bolt, kéményén piros-sárga-kék ABC felirattal, ránézésre 1962-ből. Hányszor vásároltam itt buszt lekésve túrák után. Másik irányban ezüst Jézus kőkereszten, átsétálok egy képért az útszéli Jézus sorozatomhoz. Az elfogyasztott szendvicsek többcélúak — táplálék nyilvánvaló, az alufólia pedig Csabi lábfejére kerül ad-hoc szigetelésként.

Pilismarót szebbik arcát mutatja, mégsem laknék itt (sem). Hamarosan Búbánatvölgy következik (olyan is), az út vitet magával minket, mintha ingyen kilométerek lennének. Esztergom előtt kimegyünk a Duna partra is, néhány méternyit még cyclo-crossozunk is letérve az aszfaltról egy dunakanyaros fotóért.

Tát felé végre újra letérhetünk a zárt kerékpárútra, megkönnyebbülés, de egy pillanatra azért könnyezek, amikor az ajándékba kapott fehérjeszelet utolsó falatja egy döccenő után kiesik a csomagolásból a földre. Hiába a sok perces szabály, nincs erő megfordulni. A környéki települések összefolynak, leginkább arra koncentrálok, hogy Csabi kerekéről a lehető legkevesebb sarat szedjem fel.

Almásfüzitő látszólag egy útból, egy szétrohadt Reálból, egy tehervasút-állomásból és az egykori timföldgyár kipattintott élmunkásainak domborműjéből áll.

Eszünk, Hajós dalfutáros második Kádár-kor poénján röhögünk és kopogós cipőben sétálunk át az út másik oldalára egy jobb kompozícióért. Leszorít a kerékpáros tiltótábla a darabos, feltöredezett ún. TSz-aszfaltos bringaútra — az egész ország egy Redshift-szett tesztkör.
Komáromban a hideg ellen egy Penny REpontjába húzódunk be enni, ahol alaposan leragasztott QR-kód olvasóval biztosítják, hogy utalás helyett a papírfecnit kérjem a Hell dobozáért. A kitömött MOL persze nem csak így segít a környezeten, amott a düledező, rozsdamarta kétfunkciós bódé autómosó és használt olaj-gyűjtőállomás is. Ráadásul modern, interakció- és érintésmentes megoldással. Mit nekünk a Nyugat.

Legalább tiszta a mosdó. Felfrissülünk és irány Szlovákia. Ez a szakasz hozzá magával 2023 nyarát, errefelé keveredtünk haza Linzből is. Átverekedve magunkat a városon hamarost ismét a Duna mellett, ezúttal töltésen járunk. Ugyanolyannak tűnik minden, vajon helyben járunk? A limbóból a 63-ra való felcsatlakozás szed ki. Amott egy szovjet emlékű, szlovákok már leszedték a vörös csillagot. Az út pont olyan egysíkú, mint bárhol — hol szőlő, hol fák, hol legelő megtört gaza törekszik erőnek erejével az ég álmos szürkéjébe. A házak a helyi Kádár-kockák, egyformák, agyam nem regisztrál változást. Valami településen mosdószünetre megpihenünk, folytatjuk az órákkal korábban megkezdett cukorfogyasztást.
Szürkeség alapján lehetne akár reggel, dél vagy késő délután is. Óra alapján tudjuk, hogy jő az este, önkéntelenül mintha gyorsítanánk. Párkányba már erős szürkületben érünk, lassítás nélkül robogunk tova Szob felé. A környék ismerős, egészen sokat jártam erre mostanság.
Garamkövesd és Helemba közt valahol elveszítjük a sötétséggel szembeni vesszőfutásunkat és Csabival keressük azt a részt, ahol anno éjjel, szintén tekerés közbeni hangulatfotókat lőttünk egymásról. A határon szép kerékpáros pihenőben állunk meg, hogy hódoljunk a céljának. Velünk szemben megemelt felépítményű, járó motorú furgon fényárjától vakulunk.
Minden újraindulás után közül itt fagytunk át a legalaposabban, fogaim mellett a lelkem is vadul vacog.

Szobon megállunk egy kék kútnál és ránézek a padra is, ahol tavaly a langy meleg nyári estén életem egyik legjobb kulináris élményében volt részem, amikor is Ausztriából tekerve sok századik kilométer után felzabáltam egy egész zacskó Lild szalmacsipszet. Egymás mellett haladva tekerünk, kihasználva a zárt kerékpárutat és morált próbáljunk egymásban tartani. Este öt vagy tizenegy van, ki tudja? Én biztos nem.

Zebegény után a lejtő ellenére is mintha behúzott fékkel haladnánk, aztán Nagymaroson átnézünk a túlpartra, baszki, az előbb még ott jártunk. Verőce felé lelkileg bezuhanok/unk(?). Váci börtönről megint eszembe jut a Főnök, bárcsak itt lennél. Hangulatos az éjszakai és erdei kerékpárút, de egyre vastagabb sárréteg fedi és sűrűsödik a fatörmelék is. Némi tanakodás után biztonságosabbnak ítéljük a közutat, gyors kóla és néhány falat valami, aztán uzsgyi. Hátrahúzódok, hogy az Apidura mellény és a lámpa együttese jobb láthatóságot biztosítson. Akad forgalom bőven, szerencsére valamelyest lejt az út, jó tempót megyünk. Lemaradok Csabiról, mert ömlik rám kerekéről a mocsok. Időnként igaz székelyként szótlanul mélyeket bólintok, hogy sapkám sildjével védjem szemüvegemet, sálam vadnyugati útonálló maszkjaként feszül arcomra. Dunakeszin kamu Stroopwafelst tömök magamba, közel a reccsenés.

Budapest határában kérése szerint írnék feleségemnek, hogy aztán időben kész legyen a vacsora!, ha tudnék még gondolkodni vagy vala beszélnék így vele. Megcsúszva és leharcoltan érkezünk, beüt az itthon vagyok és a kapuban nemcsak leállítom a Garmint, hanem el is mentem a ride-ot.
Csajom mellett meleg étel és lakás vár ránk. Az összes bringa és ember tobzódik a szűk előszobában, piruettezünk, aztán váltott zuhany és fejlámpás látszat-hajtástakarítás az épület előtt, miközben már minden elektronika kábelek garmadáján töltődik. Elismerő tekintetek közepette Csabival közel fél kiló tésztát és hozzávaló szószt és húst tüntetünk el és teát minden mennyiségben. Gyorsabban telik az idő, mint reméljünk, újra pakolni, öltözni és menni kell.

A várthoz képest kevésbé esik rosszul visszaülni. A sziget és fejünk javarészt üres, rójuk a köröket, már hetedik után elfelejtem hányadikat. Épp indulnánk a rakpartra némi változatosságért, amikor kurjantva utolér minket Janó. A melegség szívünkben nem a frissen hozott forró tea miatt van, kicsit megnő a tempó, szisszentek egy Hellt, hogy ne maradjak le.
Viszi a vonatot, éjfél lehet és mégis meglepően nagy a forgalom. Csabiban eltörik valami, igazi kaját keresünk hát. Meki bezárt már, Szerájba még a bringákat is bevihetjük. Ha bárányt kérsz is csirke dürüm van. Eszünk, nézünk ki a fejünkből. Janó még visszakísér minket a szigetre, de két óra együtt töltött idő után végül elköszön. Egyre lassulunk, szemem sarkából látom, hogy Csabi elkeseredetten próbálja nem feladni. Sűrű élete benyújtja a számlát. Nem baj? Nem baj.

Nehezebb taposni a pedált, ahogy ő délnek, én északnak folytatom. Nézem a korábban lenullázott fejegységet és próbálom kiszámolni mennyi van még hátra, ha 263 km volt az első szakasz. Sok. Hosszú percnyi számolgatás után az optimista becslés még hét-nyolc órát hoz ki. Kezdem egyre mélyebbre ásni magam a gödörben, aztán rájövök, Lupinnak igaza van:

Konstatálom, hogy fogalmam sincs mikor ittam utoljára, húzok a kólából, mmm, édes. Felmérem mi van még nálam, mert fogalmam sincs mit pakoltam el néhány órával ezelőtt — találok gumicukrot, végtelent dobok a számba. Van még gyümölcspüré, gél, müzli- és gyümölcsszelet, fake Snickers, micsoda választék. Hatni kezd a cukor és a kétségbeesett Don’t quit in the dark hajtogatása helyett tervet kezdek szőni.
Ez persze ~24 órányi ébrenlét és 350 km hidegben tekerés után kevésbé gyorsan történik. Az útvonal nem igényel figyelmet, így próbálom feldarabolni maradékot kisebb etapokra. Valamelyest újra pörög annyira az agyam, hogy biztosan kéz nélkül tekerhessek és közben számológéppel végezzek alsós matekot.

Közben erőt veszek magamon és kényszerítem magamat az evésre, noha semmit nem kívánok már. Váltogatni próbálom, egy kis ez, egy kis az. Az útvonal nem lesz izgalmasabb, de egy időablakban akad többletfigyelmem jobban megfigyelni egy céges bulit az egyik épületben — mennek a fények, dülöngélnek az emberek, taxik jönnek, taxik mennek. Telnek a körök. Aztán bezár a bazár, szivárgás helyett hirtelen az összes szalon- és késdobálóspicces vendég battyog hazafelé. Furgonok jönnek, hogy aztán menjenek, cateringes, rendezvényes és végül minden összepakolásra kerül.

Érdekesebbek a macskák, három-négy különbözőt figyelek meg — a fekete mindig sietve hullámzik, ciccegésre egyenesen rohan, a teknőctarka még talán barátkozna is. Legviccesebb a fekete-fehér, akivel az északi, Árpád-híd felhajtó alatt futok össze — meglát és futna, de nincs hova és ezért megpróbál a lehető legjobban láthatatlanná válni.

Közben beássa magát a gondolat a fejembe, hogy a maradék 150 km féltávja is rendkívül messze van, nemhogy az egész. Ha mást nem is, legalább a Brno-Budapest távját muszáj megdönteni. Azon kapom magam, hogy a maradékot már nem néhány kilométerenként számolom, hanem egy-kettővel kalkulálok.
Az utolsó egy órában egyre gyatrábban megy az evés-ivás, viszont egyre több bokort, fát ismerek fel futóként, hotelvendégként. Rohamosan épül le mentális kapacitásom, emésztőrendszerem dühösen világító motorhibajelzését egyre kevésbé tudom ignorálni (kedves Bálint, már egy gramm szénhidrátot sem tudok felvenni, ahogy a lófasznak is van vége, legyen ennek a tekerésnek is), lábak önmagukban nem elegendőek még tovább öt órányi pörgetésre.
Annyira pedig nem erős az elhatározás, hogy magamat összecsinálva és/vagy ájulásig körözzek tovább.

Nyeregből leszállva mindent is érezek — szomorúságot, veszteséget, fájdalmat, örömet, büszkeséget, elégtételt, jobb szavak nem jutnak eszembe. Frappánsan megfogalmazni Big Chris segít.

Bálint