Rapha Festive 500
A hivatalos leírás szerint a szabályok egyszerűek: 500 kilometres. Eight days. December 24-31. Először ebből a videóból hallottam róla:
Csabival elgondolkodtunk —
Mi lenne, ha egy, esetleg két nap alatt csinálnánk meg azt az 500 kilométert?
Persze télen, két ünnep közt, egyáltalán nem olyan tekerni, mint Brnoból haza nyáron árnyékos erdőben és egy balzsamos éjjel. Két ünnep közt rendes ember családjával lógathatná a lábát, visszaszámolhatná a maradék időt az évből, evéssel, társasozással, olvasással, esetleg filmezéssel üthetné el a maradékot — vagy legyen bármi is, amit ti normálisok csináltok.
Ráadásul télen hideg van és csend és hó és halál. Meg kevesebb bolt, benzinkút vagy bármilyen másik frissítési lehetőség. Cserébe nagyobb eséllyel fordul elő bármilyen meghibásodás. Fagyott ujjakkal még kevésbé nevetek szerelés közben.
A (száraz) hideg egyébként nem borzaszt el különösebben, amennyire hátrány az északi vérem nyáron, annyira előny télvíz idején. A csapadék már inkább, huszonx órát nedves hidegben tölteni nekem és a kerékpárnak sem tesz jót. Nemcsak fizikálisan tör meg, hanem mentálisan fárasztó, morált romboló.
Csakúgy, mint a sötét. Nyáron sötétben tekerni kúl és izgi. Télen úgy érzem magam már egy rövid éjszakai tekerés után, mint tizenéves csákány anyád hátába, hörr-dörr metálos koromban — minden szar.
Jelenleg el sem tudom képzelni milyen lehet ez egy tizenx órányi téli sötétség alatt — let’s find out!
Everesting
Egy sporttevékenység alatt hozz össze 8848 méternyi szintemelkedést.
Száz oldalnyi apróbetű van még, s bár időkorlát nincs, például specifikálja az alvásidőtartamot (legfeljebb kettő óra lehet) és ellenőriztetni kell az emelkedőt is előtte (Strava szegmensekkel dolgozva sokat segít a tervezésben — mennyi időt, kört, wattot és energiát igényel a teljesítés, science bitch).
Ez inkább Csabi bulija, az érve az, ami nekem a hírlevél-feliratkozás mellett — jó lesz. My brother in Christ, ez minden lesz, csak jó nem.
Megvalósítás
Rapha koncepcióját lefordítani erős túlzással egyszerű — keresünk egy útvonalat, ami elég sík, kis forgalmú, jó burkolatú és elég gyakran van rajta frissítési lehetőség. A többi már az időjáráson és a lábakon múlik.
Beállunk egy Z2-es endurance zónába, figyelünk a normalized powerre, forgunk, próbálunk nem beleőrülni a monotóniába és nagy meglepetések nem lehetnek.
A hegymászás már más tészta. Az egész sokkal bonyolultabb és több térképbogarászást és tervezést igényel. A fentieken túl érdemes a következőkkel is számolni — mennyire legyen durva az emelkedő? Ha túl nehéz az a baj, ha túl könnyű az. Utóbbi esetben sokkal több kört és távot kell megtenni a megfelelő szintért. Ha pedig túl meredek az emelkedő gyorsan égetem el a raktárkészleteimet, mi a balansz?
Szervezési szempontból legnehezebbnek tehát a megfelelő útvonal megtalálását tartom, megkérni valakit frissíteni segíteni talán egyszerűbb (itt azért kevésbé előnyös a bekúrok mindent a váztáskába, mert síkkal szemben itt számít a súly).
A másik szignifikáns eltérés a kettő kihívás között a teljesítés módja. Az 500 km egy közösségi dolog — együtt haladunk, vonatozunk és pihenünk.
A mászás viszont nagyon egyedi. Tapasztalatom szerint legjobb, ha mindenki a saját tempójában teszi.
Miért akarom mindezt?
Kicsit messzebbről kezdve. Különösebb részletek nélkül, a magyar oktatási rendszerben és 6-8 év (magán)úszás mellett azt tanultam meg, hogy testem alkalmatlan én pedig ügyetlen és kövér vagyok. A mozgás szeretete helyett a sporthoz sokáig szégyen kötődött.
Később kipróbáltam ezt-azt, de sosem éreztem a megérkezést. Kerékpározás előtt túrázást vettem komolyabban, végül csajom javaslatára elővettem az első bringámat és olyan hobbim lett, ami minden szempontból rengeteget ad.
Talán harmadik éve tart a láz és meglepődve tapasztalom, hogy testem igenis működőképes és harmincas éveim közepén túl még mindig fejlődök. A sport konnotációja átalakult, örömforrássá vált, önbecsülésem pedig köszöni jól van.
Az elmúlt évek türelmének, fokozatosságának és rendszerességének eredménye az, hogy az 500 kilométeres, 24 órás megmérettetés teljesen racionális döntésnek tűnik. Egyszerűen csak tekerném, hiszen elérhető közelségben van a komfortzóna széléhez.
Ezzel szemben bicóval képletesen felmászni az Everest csúcsára egy olyan próbatétel, ami bizonyosan nem fog sikerülni.
Miért megyek mégis? Hogy bekerüljek az Everesting Hall of Fame-be, duh. Nehéz megfogalmazni, externalizálni. Egyrészt nincs kedvem mi lett volna házni a következő években, másrészt talán megnézném, hogy mit tudok specifikus edzés és különösebb releváns tapasztalat nélkül.
Azt hiszem ezek futamok legalább annyira fejben dőlnek el, mint lábakban. Akárhogy is lesz, majd elolvashatjátok.
Bálint