#54 — Budapest → Miskolc → Debrecen
kaland 04
Egy ideje kerestem egy újabb hosszabb tekerést. Helyeket meglátogatni, ahol nem, vagy ritkán járok. Kicsit kitörni a megszokásból.
Kékesen bringával legutóbb márciusban jártam, részben terepen. Akkor nagyon élveztem, tetszett és ezért is figyeltem fel Csuka Tamás szeptemberi Budapest-Kékes körére (Straván követjük egymást).
Az ő nyomán végül újra eljutottam az ország legmagasabb pontjára. Ismét Csabi barátommal kollaboráltam, így lett a körből egy egyenes útvonal, Mátrán, Bükkön keresztül az Észak-Alföldig (~375 km, ~3000+ m szint).
Az útvonal
Elég szabadon szabtuk át az eredetit (Budapest → Miskolc), másnap pedig Strava algoritmusa tervezett — startot és célt jelöltük meg neki —, amit aztán főként Csabi írt újra útközben (Miskolc → Debrecen), mert a sportolásra tervezett honlap számos alkalommal kerékpározásra tiltott és/vagy 110-es táblával ellátott útra vitt volna.
Első nap
Kékes felé a hangulat a 80. kilométer körül jött meg igazán, amikor a buszmegállóban állva képet készíthettem a csúcsról (steadicam kezű Csabival szemben én nem kockáztatok egy egykezes pedálozást — így a hétvégéről kevés felvétel készült, jellemzően azok sem az enyémek).
A Mi folyik itt Gyöngyösön? kérdésre a kézenfekvő válasz a csúcstámadás. Megpakolt bicajjal, terepgumival és olykor leeső vércukorral persze ez erős kifejezés. Az egyenletes és kitartó kaptatás végül úgy hozta meg gyümölcsét, mint kedvenc parasztasszonyom a sajátját a piacra — mosolyogva és szépeket. Az őszi erdő zöld kabátját lassan sárgára cseréli és a kanyargó aszfaltkígyót követve minden kanyarban ugyanolyan és mégis másik arca jött szembe.
Felérve még méteres sorba botlottunk a csúcskőnél, így a szomszédos kifőzdében kócosan1, izzadtan és némileg büdösen töltöttünk vissza és tipikus menzás menüvel. Végül pont olyan büszkén feszítettem a magyar színű kőnél Csabival, mint a mára megsárgult gyerekkori fotón, amit egy szovjet Smena és valamelyik szülőm produkált talán Agfa filmre, az akkor hordott mackós szettemből kiindulva úgy 30 éve.
Újra bringára ülni a kantin melegéből kilépve korántsem került a kedvenc érzéseim közé. Néhány perc után azért alámelegedtem a széldzsekinek miközben lefelé száguldottunk a csúcsról Eger irányába.
Alant egy közel egyperces videó, ahol a környék és lobogó ruhám mellett közepes lejtmeneti képességemet is érdemes megfigyelni.
Heves megyeszékhelyén behajtottunk a boxutcai Penny-be, bár hozzánk nem rajzottak ki a dolgozók, mint a F1-es hangyák szoktak. Így magamnak vásárolhattam kétes narancstartalmú Fantát és egy Bruce Willis cigi helyett ittam egy Bruce Willis Hellt, pont olyan lelkesen, Mr McClane a Die Hard bármelyik részében (harmadikkal zárult, a többi nem létezik).
Bükk meghódítása természetesen sötétben történt és egészen másképp volt hatalmas élmény a Mátráéhoz képest. Sajátságos hangulat az, amikor a sötét ölel át, csak a csillagok szúrják át itt-ott és lámpáitok fénye Gandalf botjaként hasítja a feketét, ti másztok, a leheletetek gomolyog is, meg nem is, az út olyannyira kanyarog, hogy a hold olykor mögöttetek, olykor előttetek, olykor valahol mellettetek fehérlik és az amúgy sem erős orientációs képességem pedig már rég elköszönt tőlem egy beugróval előbb.
Bár eszembe jutott, ez más volt, mint a nyári szlovák éjszaka.
Lillafüred előtt már bőven a kátyús lejtőt hajtottuk, ahol tetriszesen egyre gyorsabban jöttek csak nem a különböző elemek, hanem lyukak. Miskolcra beérve az alvó város és az omladozó cigánysor végén a felújított Airbnb padlófűtése és a zuhany forró vize fogadott.
Második nap
Előző estét szegény ember vacsorájával zártuk — alvással (oké, még egy-egy szalámis zsemle jutott mindenkinek). A regeneráció pontosan ilyen hatékonysággal működött. Bár a szombatihoz méltó, gazdag reggelit csaptunk, valahogy kevésnek bizonyult az alap. Még úgy is, hogy szint gyakorlatilag elhanyagolható volt.
Az útvonal rengeteg újratervezéssel járt — Strava sem okos, de a környék adottsága sem segített. Végül kevergéssel megoldottuk, cserébe ez számos olyan alsóbbrendű úton jártunk, ahol több volt a folt, a kátyú, a gödör mint az aszfalt.
Kis forgalmú szakaszokon a táj szépen őszült, több lehetőségünk nyílt beszélgetni, nézelődni. Akadtak jó minőségű és zárt kerékpárutak is (nem meglepő módon sokan mentek rajta, és nem országútisok, hanem igazi emberek — építsünk infrát és lesznek felhasználók) és haladtunk forgalmasabb utakon is, különösebb atrocitás nélkül.
Tanulságok
Aki alaposan megfigyelte az első villára szerelt tartóban pihenő kulacsokat láthatta, hogy különbözőek, sőt az utolsón fordítva figyel az egyik. Az ok egyszerű, a vázháromszöget kitöltötte a téli/kalandozós táska és okosan azokat a kulacstartókat szereltem fel, amiket arra terveztek, hogy oldalirányba is kivehető legyen belőlük tartalmuk. Ez az eredeti helyükön előny, itt ugyanakkor hátrányként mutatkozott. Végül három kulacsot törtem össze miután egy-egy döccenő kilőtte őket otthonukból. Jellemzően sötétben, hídon vagy csak úgy elhagyva lelték csúfos végüket (összeszedtem mindet).
Szóval legközelebb felkerülnek a szorosabbra deformálható aluk.
A váztáska és a csomagtartó kombinálva verhetetlen — kaja, apróságok és szerszámok az elsőbe, míg ruhák a másodikba kerültek.
Bár Tailfin szerintem minőségibb termékekkel jelentkezik (és az övékét jobban szeretem), a fent említett Restrap termék űrtartalma viszont saját javára billenti a mérleg nyelvét.
Fontos tanulság az is, hogy Csabi jobb szendvicseket készít, mint én — szombatra én csomagoltam, vasárnap pedig ő. Noha a szalámi, hummusz és zöldségek zsemlébe zárt együttese majdnem annyira kiváló, mint a miskolci helyi erő, az Edda, egy idő után mégsem kívánom már. Sem a gyümölcsszeleteket, sőt a napok/utak végé felé már kötelességből sem gyűrőm le őket, rosszabb esetben már úgy sem. Energiát viszont muszáj konstans bevinni, igazi étel mellett sokszor nagyjából tiszta cukor formában is.
Hűvösebb idő miatt már kólát és társait sem lehet büntetlenül nyakalni (ugye dojcstomi?), így marad a gumicukor. Haribo kólását preferálom, viszont elrágásához nincs elég állkapcsom. Egy nyíregyházi Lidlben találtam egy super brains névre hallgatót. Puha, mint a szívem, ha feleségemre gondolok.
Gyorsan haladva és/vagy forgalomban nehéz kibontani egy-egy becsomagolt szendvicset, szeletet (előre nem szeretném, mert mindig másikat fogok kívánni) és enni, így a nyitott gumicukor optimális — könnyű kezeli és adagolni, hamar felszívódik. Imigyen emlékeztetem magamat, hogy legközelebb vigyem is el az erre alkalmas, kormányra rögzíthető táskámat.
Végezetül, meglehetősen időjárásálló vagyok, azért legközelebb bármennyire indián nyárnak hazudja magát az időjárás, bedobom a dekás pufi dzsekimet is. Szombat délutántól estig gyakorlatilag minden indulás után néhány percig ráfagytam a bringára — ami nem is csoda, mert a hidegebb szakaszokon is csak nyári kantáros nadrágban, valamelyest merinó mezben, csak elől zárt szélmellényben, harmat vékony széldzsekiben, nyári kesztyűben és sapkában tekertem. Amíg mozogtam (és ezáltal hőt termeltem) nem volt gond. Ha egyszer sok pénzem lesz, adnék egy ilyet az Albiontól:
(Mellesleg mindig van egy kábé 30*30-as mikroszálas törlőkendő nálam, ezt tettem mezem és szélmellényem közé, jól szigetel. Plusz, régi visszazárható kávészacskóban tárolom a széldzsekimet, hogy amikor kirángatom a táskából ne szakadjon ki.)
Összességében megint minden patent volt. Jövök még újabbakkal.
Bálint
Apropó, cowlick az egyik kedvenc kifejezésem angolul. A fejformától élesen elálló tincsre használják. Releváns mém is létezik.