#65 — a gyerekkori bringázáskról

és a megfelelő oldaltávolságról

Kétkerekű karrieremet műanyag futóbiciklivel (a szó szoros értelmében egy krosszmotor alakú járgánnyal) kezdtem valamikor az óvodában — reggelente sietni kellett, mert limitált mennyiségben volt elérhető. Későbbről rémlik egy háromkerekű tricikli is, de leginkább egy bordó, segédkerekes, tömörgumis, talán kontrafékes biciklire emlékszem.
Ennek középrésze felé azt hiszem édesapám szerelt egyfajta zászlótartót, amibe egy egyensúlyozást elősegítő farudat tűzhetett a felnőtt, aki épp mutatta mi is a stájsz. Ha jól emlékszem a családi anekdotára, egyik nagyapámmal gyakoroltunk, amikor megtörtént a csoda — önállóan suhantam előre a parkolóban, de hátranézve vettem észre, hogy bizony nincs ott senki és ennek megfelelően jól el is dőltem, mint a szavazáskor kamionról osztott krumplis zsák.

Valójában nem tudom, hogy mindez mennyire igaz, mindenesetre így emlékszem.

Az élet császára mindenesetre később lettem, amikor is megörököltem bátyám BMX-t. Ezüst váz, kék külsők és lyuggatott műanyag nyereg, egyező színű markolattal, patkófékkel (mert a kontra a gyengék fegyvere), kockás zászló-mintájú, megkeményedett szivacsokkal, valamiféle sárvédővel és első, hátsó dinamós lámpákkal (sötétedéskor bekapcsolni, zsinnyegő hangjának zajában és pislákoló fényében tekerni felejthetetlen élmény).
Később apám autófényezős kapcsolatain (valakinek félvilágiak vannak, szerintem ez mégis menőbb) keresztül az itt-ott kopott ezüstből hibátlan arany lett.

Ekkoriban osztálytársakkal, barátokkal rengeteget bandáztunk, a környéken biciklizve, játszótérről játszótérre gurulva, vagy a kis utcákon aszfaltot tépve. Szabadság, önállóság és közösség volt egyszerre.
Ez idő tájt mutatta meg apám a KRESZ alapjait is — a táblákat, a jelzéseket, ilyesmi. A jobbkéz-szabályig szerintem nem jutottunk el, a kereszteződésekben inkább megálltam.

Megpróbáltunk egy Velencei-tó kört is, többször megálltunk, kihívásnak bizonyult a táv. Sukoró környéki emelkedőn kaptatva, beláttam egy családi ház udvarára, ahol a tujasor mögött napozott egy félmeztelen nő. Ugyan messze volt még a kamaszkor, de már akkor világossá vált, hogy az én orientációmmal még orbán viktornak (sic) sem akadhat gondja évtizedekkel később.
Ha már hús — anyai nagyapám a forever bike képviselője, gyerekkorától kezdve sírjáig egy biciklije volt, mai talán nyolcvan után is hajtott. Nagy, nehéz, fekete. Szerelt rá mindent — hátsó, kontrás kerékre is patkóféket, lámpát, prizmát, házi keréksúlyt és gyerekülést. Elvitte unokáit ide-oda, a város egyik utcájában a kor szellemének megfelelően autóműhely-naptár ihletésű félmeztelen nő szerepelt egy lámpavason lógó plakáton — ez volt az ún. cicis nénis utca. Akkoriban, ez még nem ébresztett fel bennem semmit, inkább a felnőttek nem avattak be a csattanóba kategóriába került.

Ahogy telt az idő és nőttünk a BMX-eket leváltották a váltós montik. Teszkós, jobb esetben kerékpárbolti, például Neuzer bringák. Minél több sebességed volt, annál menőbb helyre kerültél a ranglistán (áttétekről nyilván nem volt fogalmunk), sőt, az igazán vagányaknak pozicionált váltóval szerelt cangája volt, lengéscsillapítója, meg V-fékje vagy akár kilométerórája is.
Máig emlékszem a napra, amikor megkaptam az enyémet, 1998. április 12. volt a nagy nap — tudtam, hogy szüleim most mennek el érte.

A középiskola eljövetel végül a kerékpáros közösség szétesésével is járt, más osztályba, más iskolába kerültünk és elmúlt a hintában ücsörgés, mászókára mászás igénye is.

Jogosítványt nemrégiben, már aktív kerékpárosként tettem le. A gyakorlati órákra jellemzően civilben, de Bubival jártam, eltéveszthetetlen, de nem teljes uniformisban. Oktatómmal jól kijöttünk, kifejezetten jól ment a közös munka. Óvatos duhaj voltam, nehezebben éreztem rá a pedálmunkára, viszont rendszeres dicséretet kaptam a helyzetfelismerő képességemre — látszik, hogy rendszeresen jársz forgalomban.

Külön a bringaforgalomról sosem beszéltünk. Vezetve kerékpárossal először (nekem mindenképp) szűk sávú 30-as zónában, jobbkezes kereszteződéseken járva találkoztam. Klasszikus közlekedőről volt szó, nyugdíjas bácsi, aki akkor teker a pedálon, mielőtt eldőlne.
Az autóra rögzített T betűt kihasználva, sokáig vártam, mire alkalmas pillanatban áthajtva a szembe sávba sikerült megelőznöm. Látszik, hogy bringázol — jött az egyáltalán nem bántónak szánt komment.

Megtanulva vezetni, más perspektívából is látva egy-egy helyzetet azt hiszem jobb kerékpáros is lettem. Aki ismer és/vagy teker velem, tisztában van vele, hogy aszfalton már-már idegesítően defenzív kerékpáros vagyok — mindig villognak a lámpáim, ősszel-télen nappal és éjszaka láthatósági mellényt is hordok, ha nincs kerékpársáv/út, akkor minél kisebb rendű és rangú utat választok, releváns szakaszokon forgatom a fejem, lassítok, nem hajtok be a lámpánál várakozó autósorba stb. ha már közútra kényszerülök.

Bár javulni látszik a közlekedési kultúra, azt gondolom, hogy sokan utoljára gyerekkorukban bringáztak és alkalmasint jó volna ezt felnőttként már csak azért is pótolni, hogy jobb sofőrök legyenek.
Talán titok, de a négykerekű gépjárműveknél a drótszamár sokkal instabilabb, lassabb, lomhább. Ráadásul a nagy kátyúknál legrosszabb esetben nem a futómű, hanem a kerékpáros koppan, ezért a kikerülését célzó, akár hirtelen, irányváltoztatásra nagyjából bármikor érdemes számítani.

A minap egy négy számjegyű, egyébként épp kis forgalmú, erősen kátyús mellékúton haladtam 30 körül, amikor is a sávunkban, tőlem 40-50 centire repesztett el mellettem egy autós legalább a megengedett maximális sebességgel. Mondván… mit is? a) Jönnek szembe és egy másodpercre sem lassítok, b) ott bassza meg vagy c) ez már biztonságos? Nem tudom.
Vagyok annyira tapasztalt, hogy az ijedtség, a jelentős menetszélcsapás és kátyúk ellenére is egyenesen tudtam tartani a kerékpáromat. Sőt, mit pampogsz, végül is nem lett bajod, nem?

A következő egy órában ezen rágódtam és erővel próbáltam elvonatkoztatni ettől az élménytől. Süt a nap, a hobbimat űzöm, az élet szép.
Az eset azonban nem egyedülálló és tekerésenként egy is sok.

Májusban nálam kevésbé gyakorlott feleségem hatalmasat esett — többszörös (végtag)törés, agyrázkódás, sok kórházakban töltött idő, számos műtét. Szerencsére semmi igazán maradandó, de a felépülés útja rendkívül hosszú és még nem ért véget.
Ebben közrejátszott egy hasonló előzés, én ugyan csak szentségeltem, ő olyannyira kizökkent, hogy néhány száz méter múlva nem vette észre az esés okozó úthibát.

Bizonyíthatóan csak az autós volt a hibás? Korántsem. Elkerülhető lett volna, ha hajlandó néhány másodpercre lelassítani és a kerékpárosnak is megfelelő oldaltávolsággal megelőzni minket? Sejthetően. Tudatában volt/érdekelte-e, hogy mit okozhat? Aligha.

Sokan mesélik, hogy mióta tudják, hogy biciklizek óvatosabbak kerékpárosok körül és más szemmel is nézik őket¹. Kívánom, hogy mindenki kedves (!) rokonát lássa a másikban, így talán többen érünk biztosan haza.

Bálint

1. Nem nyitom ki a minden autós/bringás hülye vitát (ún. autósüldöző munkásságomról nézzétek meg a jövő városai címkét), sőt, azzal is tisztában vagyok, hogy az élet bonyolultabb annál, hogy az aUTóS rOSsZ, KeRÉkpÁroS jÓ.

Jobb híján itt jegyzem meg, élőben láthattam, ahogy a sisak életet ment. Hordjatok és hordjátok jól!