Lo & behold
Nem emlékszem miképp keveredtem a KLND honlapjára, de egyből kiszúrta a szememet a Balaton Bike Derby. Úgy éreztem muszáj kipróbálnom magam egy ilyen kalandban (kalandon?).
Az útvonal tehát Balaton körül halad, nagyságrendileg fele-fele arányban terepen illetve aszfalton. A hivatalos verzió 370 kilométer, 3647 méter szintemelkedéssel.
Mivel a nyári hőség az én személyes Balrogom, semmiképpen sem szerettem volna csatlakozni az augusztusi versenyhez, így későbbre kerestem egy megfelelő hétvégét.
Tervek és a valóság
Mi három napra osztottuk fel az utat, az indulást Gyenesdiás helyett a fővárosból sokkal könnyebben megközelíthető Balatonakarattyára toltuk át. Szállásokat ősszel is létező nyitva tartó városokban kerestünk. Tapolcára és Balatonboglárra esett a választás (itt még értelmezhető boltok is találhatóak bevásárláshoz).
Így összességében a kaland 396 kilométer és 3400 méter szintemelkedésre változott (igen, utóbbi kevesebb, mint az eredeti — ún. black magic fuckery, de leginkább a különböző térképeknek köszönhetőek).
Az elmúlt évek túrázós és kerékpáros tapasztalatai és felszerelésvásárlásai megkönnyítették a felkészülést (merinó túrapólókra, pulóverekre cseréltem a nyári szintetikus mezeket és csomagoltam szélmellényt és esőkabátot). Alapvetően szépen és egyszerűen el is pakoltam a meglévő csomagtartókba, ráadásul az internet még a nyeregtáska gányolásában is segített.
Első nap természetesen nem működött a Garminban elmentett saját, szállásokat is tartalmazó útvonal (de csak a készüléken, a telefonos appben szépen, némileg kajánul kacsintott vissza). Végül a hivatalosat varázsoltuk rá.
Miután ezzel időt vesztettünk nagy örömmel és felelőtlenül követtük a tracket, csak rossz irányba (nem röhög). Észak, majd kelet helyett délről kerültünk keletre. Hibánkat csak 30 kilométerrel odébb realizáltuk (továbbra sem röhög).
Megállva elfogadtuk, hogy a c'est la vie kártyát dobta a gép és végül Szántód felé letérve, Tihanyon, Aszófőn és Pécselyen keresztül térünk vissza az eredeti útvonalra.
Még kétszer módosítottunk; második nap a déli parti etap legvégéből vágtunk valamennyit (így is este tízkor vettük át a szállást) és utolsó nap az eső mosta el a befejezés lehetőségét.
Garmin számítása alapján 395,51 km-t és 4071 méter szintemelkedést gyűrtünk le (Stravával menőbb, úgy 4162).
A flow
Külső szemmel olvasva talán az egész élvezhetetlensége csapódik le, holott gyönyörű és változatos tájakon jártunk és sokszor flow-ban találtam magam. A három nap sok értelemben véve fura mód egynek érződött, hiszen a gyakorlatban az ébren töltött órák döntő többségét nyeregben, tekerve töltöttük, star warsos hiperűrként elmosódó tájjal. Ebből az állapotból legtöbbször a navigálással adódó problémák húztak vissza a valóság talajára (erről bővebben később).
És bár hazudnék, ha azt mondanám fizikailag nem érintett meg a táv (főleg miután a második nap estétől a jobb térdem minden pedállökésnél szétrobbanni vágyott), a mentális terhelés legalább annyira erős. A tájékozódás, a forgalom és a terepen a folyamatos útvonaltervezés (pocsolyák, agyag, fű, kő-, szikla-, por- és homokfoltok közt), nappal és teljes sötétben, rengeteg feldolgozandó képpel, nevezetességgel és látnivalóval bizony kisimította agyam fonódó barázdáit.
Ugyanakkor van valami mérhetetlenül elemi és meditatív öröm abban, amikor ösztöből egyensúlyozok és irányítom a gépet, dőlök be, állok ki, tekerek, fékezek.
A tókör rengeteg ismeretlen tájegységen halad keresztül, így rengeteg különböző erdőn, mezőn, szőlőn, erdei és mezőgazdasági és közúton szaggattunk (vagy épp kaptattunk). Láttunk naplementét, alkonyatot és az égbolt csillagos takaróját, fürödtünk napfényben és zuhogó esőben.
Művészkedés
125 fotó posztolása helyett elmesélem, hogy fejemben még most is forog, a rendezőiről mozisra vágott, hangulatfilm. Már az első nap felénél tartunk, mire a fáradtság első hullámával együtt megjön a flow és felvételt kiált a rendező.
Ahogy Balaton-felvidék lejtőin — kavicson vagy épp aszfalton — erdők, szőlők és termőföldek szegélyén rongyolva még elkapom szarvastehén elmosódott képét, míg a borjú csak egy vibráló, talán képzelt barna folt, néhány méterrel odébb pillanatra a lánctányérra nézek, felemelve tekintetem konstatálom, hogy egy merészebb őzbak még épp átér előttem az út másik oldalára. És közben alábukik a nap és az éjszaka előtti táj színes pásztorgúnyáját hordja, a szürke suba alja már-már feketébe mártott, de a kucsma a naplemente naracsában díszeleg.
Vagy amikor tapolcai szállásra tekervén az éjben izzó szemeket látok, aszfalton flamenco cipőben végigtáncoló gímszarvasokkal találkozva, erős szaguk felhőjébe bújok. Vagy épp szombaton Raposka után a nádas susnyásában megeredő patakon hajtok át, vagy ahogy keresztespók potyautasom bőszen a kormányomra szövi hálóját és szemem láttára tekeri be áldozatát, hogy aztán egy lejtőn rázkódva letépje a menetszél.
Zalába érve a töltések egyenesén zötykölődve egyszerre találom magam a Balaton és valahogy a Tiszátúlon, mert a Kis-Balaton környéke kísértetiesen hasonlít a Tisza-tóra.
A vizimadarak vizeskednek, a gázlók meg gázolnak és mindkét csoport néz vagy hullámként repül, mint a gyerekrajzokon.
Ahogy ismét emberlakta részekre érünk még egyszer utoljára vadállatnak érezhetem magam, amikor az autóútat a felette emelt vadhídon szeljük át.
Ahogy a tó vize és az északi oldal csúcsai a szőlők zöldjébe és az ég és kék óra adekvát színébe bújik, itt-ott megszórva a nátriumlámpák narancsával, újult erőre kapok.
Marcall-víztározó környékén teljes a sötétség, itt-ott horgászok fejlámpája mellett a leromlott sínek, dülöngélő romok és foltozott aszfaltutak jelentik a civilizációt, amúgy dzsindzsásban törjük az utat. Újra aszfaltra érve a huszonhatos tempó negyvennek érződik.
Utolsó nap kifejezetten tiltakozik a térdem, de az akarat és a kíváncsiság visz tovább, szeretném megcsinálni a kört, mielőtt leszakad az ég. Sokszor teljesenen kikapcsolok és csak a levegővétel és tekerés ritmusa adja az életét is, de újra beérve a már bejárt BalatonBike365 Fest gravel teljesítménytúra útvonalára úgy érzem magam, mintha hideg vízbe ugrottam volna, félálomból ébredek. (Bőven dobott az ügyön, hogy ezúttal a Köröshegyi völgyhíd irányába, a betondarabokból álló úton lefelé haladunk.)
Újabb révezés a Balatonon, újra kaptatás, de Pécsely után most csak romlik a helyzet; ugyan már a déli oldalon is esni kezdett, de itt egyre jobban jön az a szemetelő, áztató fajta, ráadásul sártengerré válik az út, a külsőinket meg nem ilyen körülményre tervezték.
Tótvázsony környékén már szakad és a felpuhult marsi agyag be- ás rámászik mindenre, a kerékre, a hajtásra, az SPD pedálra, a cipőre és a kedvünkre. Itt határozzuk el, fuck this, inkább még épen menjünk haza.
Balatonfüredi a legközelebbi vasútállomás, mellénk áll a kerékpárosok szerencséje is, végig csinos lejtőn haladunk és a következő ~10 kilométert negyven plusz átlaggal tesszük meg, ömlő esőben, vízátfolyásokat biblikusan kettészelve, sávot befoglalva, wannabe profiként kormányozva, a vihar szürkéjét lámpáink fényével feldobva. Érkezés után 15 perc és indul a vonat. A lelkemből is víz folyik, de a dry bagben van száraz ruha, a vonaton meg fűtés.
Megcsináltuk.
Tanulságok
→ Térdfájást elkerülendő, ne egy többnapos program előtt találjam ki, hogy átállítom az SPD cipő patentjét (klipszét? cleatjét). Jamesnél az igazság (videó egy, kettő, három), vissza is térek a kánon pozícióhoz.
→ Ugyan mechanikai problémánk nem akadt, technikai igen. A bike computerre feltöltött tracket legközelebb a készüléken is ellenőrzöm. Megtanultam továbbá, hogy a gombelem meglepően hamar merül le (a hozott kép pót is, ha ugyanabból a batchből vannak).
→ A térképképes bike computer elengedhetetlen, főként ha helyhiányra hivatkozva nem viszem magammal az erre alkalmas kézi GPS-t és ha az útvonal pontatlan (nem jöttem rá, hogy a tervezés volt-e hanyag vagy a gépem ennyire képes ekkora körnél).
→ Éjszakai tekeréshez, hacsak első lámpád fény nem vetekedik egy fehér törpe erejével, akkor fejlámpa is szükséges, a tempós haladást elősegítendő.
→ Megérte felpattintani az új Schwalbe külsőket, tökéletesen teljesítettek.
→ A dry bag + csomagtartó + motoros gumiháló zörgést leszámítva elfogadható büdzsé megoldás, de biztosan jobb egy nyeregtáska.
→ A félkész tésztából készült, pizzának titulált meleg kenyérlángos az éhes énemnek pont olyan ízletes, mint a nápolyi. Megkockáztatom, halom sültkrpimlival felszolgált retróburger (=sok, de legalább közepes) is hozta az elvárt szintet.
Hasonlóan kimagasló kulináris utazást adott még a különböző ízekben felvonuló energiazselé, a lildös kifli (bár ez tényleg finom), a sparos háromnapos akármilyen pékárú parkolóban, padon szeletelt kolbásszal elfogyasztva.
Kiemelt támogatóm a Lidl Snickers koppintása és a diákcsemege.
Lekerekítés
Megjött az étvágyam a hasonlókhoz és a hosszabbakhoz. Biztosan megyek még, hatalmas élmény.
Köszi Csabi, hogy megosztottuk az élményt.
B