#71 — gravelnek hívjuk, mégsem azon járunk
+ Pestia alternatíva, azaz kaland 08
bikepacking.com nemrégiben publikált egy véleménycikket a gravelbringa kategóriáról — némi történet, némi magyarázat az egy biciklim van, azzal oldok meg mindent indulástól a hiperspecifikus gravel és versenyszcéna kialakulásáig.
Ez a néhány, alaposan megszerkesztett, sor kifejezetten rezonál velem:
[…] gravel bikes are about versatility. […] Sure, an XC bike fares better on the rough stuff. Yeah, a skinny road bike makes more sense in the urban miles. And yes, a load-specific rig for long-distance bikepacking carries gear better. But none of them do all of it. On top of that, I’m not someone who enjoys having a shed full of bikes.
Bringámban talán pontosan ezt szeretem a legjobban, közösen a legtöbb terepviszonnyal elbánunk — bár lehet nem a leggyorsabban, legkényelmesebben vagy legelegánsabban.
Gravel road
Ha megkérdezik tőlem mi a gravel road magyar megfelelője fogom a fejem. Értem a meghatározást, értem mit jelentenek a szavak, lefordítható magyarra, de itthon (legalábbis amerre én járok) kevéssé elterjedt.
Az amcsi tartalmakból megismerve a fogalmat nekem egyből ez ugrik be:
Külföldön ezeket a döngölt, apró kaviccsal borított utakat alsórendű és/vagy az ipari úthálózat (bányászat, fakitermelés stb.) részeként kezelik — legalábbis az internet szerint (tehát igaz).
Itthon a fenti, ún. gucci gravel relatíve ritka (Bakonyban mondjuk pont van),
a gravelozást inkább gépjárművek által szétjárt, vályús, poros földutakon, sziklás erdeieken, esetleg kátyús, szétrohadt aszfalton csináljuk.
Ez én szívem egyik csücskébe pont az ilyen gucci utak fészkelték be magukat — nem különösebben technikásak, haladósak, igazi örömbringázás.
Gravel Budapest környékén
Természetesen azért akad élvezhető magyar gravel itthon, de ezekhez vagy sokat kell aszfalton tekerni a jó részig vagy hovatovább vonatozni.
Ehhez nincs mindig kedv vagy idő, így anno örömmel jártam be KLND Pestia útvonalát (ami számomra érthetetlen módon nem tettek a be az instant túráik közé).
Ajánlott és egyetértek Marci valahogy így szóló felütésével is:
Budapest, amit úgy ismerünk, hogy egy jó gravelbringázáshoz legalább a Budai-hegységbe kell kitekerni.
Felsőrákos felfedezése — útvonalajánló
Nemrégiben munka utáni tekeréskor véletlenszerűen a sokadik kerület Pesti határútjára keveredtem — jobbra rétek és földút felkeltették az érdeklődésemet. Valamennyit döcögtem a sötétben az ösvényen, de akkor és ott se kedvem, se időm nem volt alaposabban körülnézni.
Otthon Strava heatmapemet tanulmányozva láttam, hogy valóban nem jártam arra, ezért húztam egy karikát.
Hangulatjelentés
Az elején egészen sok a kertvárosi kevergés, ez kedv szerint levágható. Az átlátható Nagyicce kiserdő után felbukkan a Felsőrákos tábla és egyből a Rákos-patak mentén haladok.
A környék ligetes, lápos őszi-barna tája Pestia miatt már egészen ismerős — rövidre rágott fű, sáros ösvények, nádas- és bokorfoltok, eltűnő utak, elszórt kiskertek, szétrohadt régi vasutak, gazdasági épületek, lovardák kíváncsi lakókkal, semmi közepén cölöpökön varjúkét gubbasztó utcatáblák.
Északkelet felé pörgetve a lábakat a Naplás-tavi kilátóhoz érek, leparkolok, felmászok, a csúcs platformján nyáron aludhatnánk, vésem be agyam összefirkált, gyűrött jegyzettömbjébe. A tó partján péntek kora délután ellenére sokan lebzselnek, főleg autós kirándulók. A ma már nem rákos patakot a Szilasra váltom. Hamarosan átkelni kényszerülök az első nagyobb forgalmú úton, de aztán gyorsan újra porba jutok. A nap süt, a szív repes.
Kistarcsa határa, aszfalt, GPS kicsit megkergül az Auchanhoz vezető felhajtónál, de megoldom és pumpálok az íves meredeken. Parkolót átszelem, újra elhagyom a várost. Kusza akácosok itt, kusza akácosok ott. Párbajra hív az első homokcsapda is — nem erőlködni kell, hanem nézelődni, balra a párhuzamosan futó megoldás.
Lejtő után széles poros útra érek, előttem anyu döcög személyautó kalickájának magányába zárva. Porfelhőbe von, westernben érzem magam és egy darabig nekem sincs nevem.
Fót előtt egy nemlétező úton küldene a tervező, némi tanakodás után egy rövidre felhajtok a 2102-re, hogy utána bozótoson verekedjem át magam. Hirtelen ropogós tavaszi zöld lesz a táj, baszatom az üres ösvényen, padon öregúr int mosolyogva, vizslája meredten néz, csak a a vezényszóra vár.
Az újabb patakkal meggyűlik a bajom, a Mogyoródi ugyanis nem adja könnyen magát. Rövid időn belül kétszer veszem vállamra a bringám és kelek át rajta. Először egy kidőlt fán araszolva tűnődök, hogy kell-e ez nekem (persze). A másik oldalon már adrenalintól nevetek. Az ösvény eltűnik, láposodunk. A második gázlónál az utolsó lépés szörcsögősre sikerül, kicsit beázik az egyik cipőm — oda se neki!
Következő alkalommal híd alatt találom magam, sarat túrva óvatoskodok át bringával az oldalamon.
Az utolsó sárdagasztó a vadátkelő, végtelen patanyommal, kuporodva mászok át az M2-es alatt. Átérve az egyik közlekedő őz a nádasból kiugrálva, fehér fenekét villogtatva felháborodva roncsol át a felszántott földön. A fák előtt visszanéz, ráncolja a homlokát.
A Dunakeszi Repteret nagy ívben kerülöm meg — rengeteg élvezik a tavaszt, kutya- és gyereksétáltatók, nézelődők, téblábolók, zenehallgatók és csodálkozók. A süppedős homokú Kápolna utcában valamiért úgy érzem semmi keresnivalóm itt, mintha keresetlenül loptam volna magam valaki földjére.
A Dunakeszi úton repesztek egy lejtőn, hirtelen jobbra kellene menni, amit elsőre nem értek, mert a szalagkorláton túl nincs ott semmi. Aztán meglátom — még egy patak partjára kell lekeverednem, immáron mondhatni szokás szerint. Ahogy megfordulok az ott dolgozó lányok egyike platina hajon és dzsekin kívül kevésbe öltözve azt hiszi bulizni jöttem, aztán készségesen és némileg csalódottan mutatja, hogy hol jutok csatornapartra.
Kikeveredek a mélyből, ez már Káposztásmegyer. Egészen közel az általam opcionálisnak tekintett nagy népsűrűségű Farkas-erdő, én inkább a Pestiáról már ismert szakaszon megyek, bár innen már csak aszfaltra telik. Még érzem az előző heti betegséget, agyam robotpilótaként visz haza, így kihagyom a tervezett Palotai- és Népszigetet.
Útvonal, számok
Jászai Mekitől indul és ér be, bár kezdésnek inkább a környék bármelyik jó kávézóját ajánlom. Így nagyjából 75 km, 350 méter körüli szinttel a Strava szerint. Húsz százalékot ír burkoltnak, negyvenhatot földútként jelöl, a maradékról fogalma sincs, tehát várhatóan az is az.
Nem különösebben technikás, de akad bőven homok, néhány patakátkelés és gyanítom tavasztól a növényzet sűrűsége sem segít.
Ha kipróbálnátok, itt töltsétek le és írjátok meg milyen:
Bálint