#68 — jégkása
és a téli esti tekerések váratlan kulináris oldala
Hűvös légkondicionált szelek fújnak a kietlen irodai korporéten, amikor Mark “Zuck” Zuckerberg pisszenések közepette odacsúsztat egy fecnit Csabitól — te, menjünk fel munka után Pilis-tetőre.
Ezután a belül fakadó mosolyt nem konyítja a hátramaradó unalmas órák száma sem. A végső Thank you, see you tomorrow után Bubira fel, a commute haza majdnem olyan, mint egy igazi bringázás. Otthon taktikai kajálás, rohangálás, pakolás, iso-lapátolás, kerékpumpálás, üzenetváltás és mindeközben a fürdő tükrében pont olyan rocksztár vagyok, mint 16 évesen.
Kint moderáltan hűvös van, Margit-szigeten háromnegyed környi bemelegítés közben valamelyest fázok, amit a játéktempóról 180 fokos fordulat utáni közel negyvenre gyorsítás old meg, mert szemből érkező Csabi nem vett észre és utol kell érnem.
Az Északi összekötőn serceg a gumi alatt a tavalyi sószórása maradéka, Nánásin néhány, centiző dinamikusan vezető autós sűrű fékezések közepette még pont eléri a pirosat. Nem sokkal később pedig már a nyákos, ködös Duna-parti kerékpárúton haladunk a démonkeltető mellett, hogy a nyomasztó erdei kanyargás után a Lupa-tó szomszédságában a drámaian lehűlt levegőt hasítsuk tovább.
Szentendre határán többletfénnyel köszönt a mozgásérzékelős parkolóba futó kerékpárút, hogy aztán a piaci macskakövön lélekrázkódás közepette teszteljük a motivációnkat. Valahol itt találkozunk a Bükkös-patakkal, ami a következő tizen-egynéhány kilométeren csobogva-zubogva kisdobosként biztat minket.
Az izbégi lőtér közelében kezdődik az igazi sötétség, csillag-szórta ég, egri-csillagos hold nyújt derengő pislákolást a Busch & Müller lámpák ikerfényéhez. Itt ellenőrzöm először az iso-keveréket, ittam már melegebbet.
Kis Rigó vendéglői elágazásnál vibe-check, evés-ivás, tavalyi szaloncukor majszolás, aztán mászás tovább a szép széles úton — menjünk le az autóútig, aztán meglátjuk. Az erdő békés, a csillagok mosolyognak, az állatok másutt mulatnak, Csabi új bringája tüntetőleg recseg olykor, mert a kerékpársport ilyen — mindig van valami. Mi pedig beszélgetünk és tekerünk és minden rendben.
Az első lejtőnél olykor feltámad bennem a félsz, elvégre nemrég estem, ennek megfelelően nem most döntök szegmensrekordot, de legalább egyben érek le. Kakashegyi parkolóban rövid visszatöltés közepette felmerül a mi legyen? és Pilis-tető helyett Dobogókőben egyezünk ki.
Ezen a ponton már egészen fagyasztja a torkomat az üdítő, de még kell neki némi idő a megfelelő állaghoz. 1111-esen hangulatos a kaptatás, sötétségben gyerekkorom vízfestékeként folyik össze a tér-idő. Időnként néhány hörgő autó fénye és moraja rontja meg az esti csend varázsát. Szerencsére Esztergomnak és felől jönnek és mennek, így Két-bükkfa-nyeregtől már megnyugtatóan kihalt az éjszaka. Településtáblánál jobban látszik zuhany gőzeként szálló álmos pára, ledlámpák elvágott fehér fénye csak erősíti a nyugtalanító kihaltságérzetet, covidi kijárási tilalom emlékei ugranak be. A parkolóban mégis látunk egy magányos figurát, aki pocsolyákban visszaverődő vizes villanyfényben próbálja kutyáját egy furgon csomagtartójába imádkozni.
A kilátópontnál már egyértelmű, hogy a hírekkel ellentétben bizony Csabi is halandó és a mesterek a Mesterben túl agresszívra állították a nyergét. Amíg szerel, én a lefelére készülve körülményesen cihelődök és meglepődve tapasztalom, hogy az iso gyakorlatilag ténylegesen jégkása. Elfogy még néhány szelet ez-az is, visszagurulunk az aszfaltra és apu, kezdődik.
Átizzadt kesztyűben és zokniban egyaránt fagy a kezem és a lábfejem, miközben egyre nő a sebesség és elgondolkodom, hogy mennyire jó ötlet is ez a jó magyar aszfalton. Azt hiszem Csabinak sincs melege, mert Pilisszentkeresztnél megelőz, miközben vérét próbálja pezsdíteni mindenféle karkörzésekkel.
Ahelyett, hogy elhoztam volna a montis, távirányítós lámpám, a kanyarok belátásához sisakra rögzített lámpával próbálkozok. Kevéssé jó ötlet; a jó szögért majdnem kitörik a nyakam, a gomolygó pára miatt a láthatóság sem egyértelműen javul.
Kisegít néhány mögülünk érkező autó reflektora, bár legalább ennyi el is vakít, mert szemből lekapcsolás nélkül is vezetnek. Ahogy mentálisan egyre komfortosabb vagyok az ereszkedéssel, egyre hűl a levegő, zimát ordít a tájba a menetszél. Ahol lehet wattokat kipréselve rákapcsolunk, hátha melegebb lesz a mínusz hatnál. Pomáz után érezhetően lassul a tempónk, Omszkinál pedig már mindketten újfent érezzük valamelyest a lábfejünket.
Csillaghegyen már erősen este van, este van: kiki nyúgalomba! Alig találkozunk valakivel, lazán gurulunk hazafelé.
Elköszönés után otthon forró zuhany alatt olvasztom a végtagjaimat és a párafelhőnek kivételesen őszintén örülök.
Sosem hittem volna, hogy a balatoni nyarak forgatagában húsz+ éve látott jégkását először egy dobogókői kerékpáros látogatáskor pótolom be.
Bálint